Bemutatkozásként álljon itt egy részlet a Homeopátiás zsebkönyv szülőknek című könyv előszavából
Hogyan kezdtem homeopátiát tanulni?
Sokan kérdezték már tőlem, hogyan adtam a fejem a homeopátiás gyógyításra.
Most elmesélem ennek hiteles történetét.
20 évvel ezelőtt gyermekorvosként dolgoztam (akkor már 17 éve), és eszembe se jutott, hogy másként is lehetne gyógyítani, mint ahogy ezt az orvosi egyetemen megtanultam. Szorgalmas olvasója voltam az Orvosi Hetilapnak is. 1991-ben az egyik számban egy hirdetésre bukkantam, amely orosz homeopaták által tartandó, három hetes intenzív homeopátiás képzésre hívta fel a figyelmet. Őszintén szólva, fogalmam sem volt arról, hogy valójában mi is az a homeopátia. Na, de ha ebben a tekintélyes szaklapban hirdetik, akkor biztosan nem kóklerség, gondoltam. Derengett valami Tolsztoj Ivan Iljics halála című művéből is, ahol homeopatáért küldtek…
Miért éreztem azt, hogy nekem mindenképp el kell mennem erre a tanfolyamra? Erre ma sem tudok pontosan válaszolni. Nyilván több összetevője volt annak, ami odahajtott: apám halála után felszabaduló energiáim, a tény, hogy a gyermekeim már nagyobbak, és így kissé szabadabbnak érezhettem magam… Mindenekelőtt azonban, mintha belül szólt volna egy hang - menjél! Elmentem.
Mondhatom, hogy ez a három, igen kemény hét megváltoztatta a gyógyításról alkotott addigi elképzeléseimet. Vagy talán megnyitott bennem egy előzőleg zárva lévő ajtót.
Utóbb kiderült, hogy a hír az Orvosi Hetilapba "véletlenül" került be. Sem előtte, sem utána nem adtak teret efféle "tudománytalan" tévelygéseknek. Talán, aki átengedte a rostán a hirdetést, maga sem volt tisztában azzal, hogy pontosan miről is van szó. Vagy éppen hogy tudta, és gyorsan megjelentette az újságban, gondolván, hogy nem lesz több ilyen alkalom? Soha nem fog kiderülni.
Egy biztos, számomra igen nehéz korszak kezdetét jelentette ez a hirdetés.
Gondolkodásmódunkon változtatni - kívülről nézve talán könnyűnek tűnik. Mégis, most már sok páciens élettörténetéből és saját tapasztalataim alapján mondhatom, hogy nagy kihívás – egyike a legnehezebbeknek.
Tehát 1991-től számomra új fejezet kezdődött.
Az Egyesület
Nyolcan (!) vettünk részt ezen a tanfolyamon. Aztán még négyen csatlakoztak hozzánk és megalakítottuk a Magyar Homeopata Orvosi Egyesületet, melynek ma már hatszáznál is több tagja van.
A tények az Egyesület honlapján olvashatók (www.homeopata.hu) a homeopátia történetéről, az egyesületi élet alakulásáról.
Arról azonban, hogy e mögött mennyi kínlódás, vívódás, tanulás, tanítás, küzdelem, álmatlan éjszaka van, arról csak néhányan tudjuk a részleteket.
Céljaink ma sem változtak: az úgynevezett integratív orvoslás megteremtése. Ahol a gyógyító különböző, hiteles forrásokból begyűjtött tudása birtokában el tudja dönteni, hogy a páciensnek milyen segítségre van szüksége ahhoz, hogy a leghatékonyabb, de egyben a legkíméletesebb módszerrel gyógyulhasson. Ez ugyebár nagyon logikusnak és magától értetődőnek tűnik. A magyar egészségügy volt és jelen viszonyai között azonban ma még nehezen megvalósítható. Sajnos a páciens még ma is sokszor kénytelen választani az úgynevezett akadémikus és a komplementer orvoslás között. Pedig ennek a kettőnek egységben kellene lennie. Csak így valósulhatnak meg a páciens igazi érdekei.
Nem kell minden orvosnak mindenhez érteni, de ismernünk kell egymás munkáját ahhoz, hogy eldönthessük, hová küldjük páciensünket.
Mit kaptam a homeopátiától?
Már az egyetemi éveim elején meg voltam győződve arról, hogy a test, a lélek és a szellem egymástól el nem különíthetőek. Csak mindhárom rezdüléseinek figyelembevételével lehet teljes és tartós gyógyulást elérni. Akkor még azt gondoltam, hogy jó, kijárom az orvosi egyetemet, ott megismerkedem a testtel, aztán tanulok pszichológiát, és akkor majd kiismerem magam a lélek útvesztőiben is. Nem így történt.
A homeopátiában azonban megtaláltam azt, amit kerestem: egy olyan módszerhez jutottam, amely tökéletesen megfelelt a test-lélek-szellem egység gondolatának. Egy-egy homeopátiás gyógyszerkép elénk vetíti az arra jellemző testi, de lelki-szellemi tüneteket is.
Azóta persze tudom, hogy ezt az elvet vallja minden holisztikus gyógyító rendszer. És igen, az egyetemen már az én időmben is emlegették a pszichoszomatikus betegségeket, de a gyógyításhoz jószerével, csak testi szinten közelítettek.
Ma már azt gondolom, ahhoz, hogy valaki egy krónikus betegségből meggyógyuljon, többféle út vezet. Hiszen az eltelt húsz év alatt magam is többféle komplementer gyógyító rendszerrel ismerkedtem meg. A holisztikus elv azonban mindegyikben közös volt.
A másik dolog, ami fontos volt számomra, hogy a homeopátia – a szakma szabályainak betartása mellett – mellékhatásmentes gyógymód. Sohasem voltam a számok embere, de különböző statisztikákból tudjuk, hogy a vezető halálokok mellett (szív-és érrendszeri, daganatos betegségek, balesetek stb.) igen előkelő helyet foglalnak el a gyógyszerek mellékhatásai miatti elhalálozások.
Emiatt a nil nocere elv (nem ártani) jelentésén, amire az egyetem elvégzése után az eskünket tettük, már igen sokszor el kellett gondolkodnom. A homeopátia azonban megfelel ennek az elvárásnak.
A harmadik dolog, ami mindig is izgatott, az a megelőzés, az úgynevezett preventív medicina. Messze nem az oltások és a szűrővizsgálatok állíthatók a csatasor első vonalába. Sokkal inkább az alkatnak megfelelő étrend, az életmód (mozgás, légzéstechnika, stressz-kezelés módszerei), a testi-és lelki tisztaság, a kémiai gyógyszerek igen meggondolt használata, a kemikália maradványokat tartalmazó ételek és egyéb anyagok kerülése, stb. a fontos.
A homeopátiás szerek alkalmazásával az egyik feltételnek mindenképp eleget tudunk tenni: természetesen nem mindig, de a legtöbb esetben elkerülhető az antibiotikumok vagy más, erős mellékhatással rendelkező kémiai szerek adása.
Negyedszerre pedig, mint az már az előzőekből is kiderült, nyitottabbá váltam sok, általam húsz évvel ezelőtt még nem ismert gyógy- és gondolkodásmódra. Ezáltal toleránsabb lettem az ismeretlen dolgok iránt, viszont kritikusabb az ismert, de sok tekintetben ártó beavatkozásokkal szemben.